Erotikus munka a 19. században: kik voltak az éjjeli pillangóknak nevezett szexmunkások?

Erotikus munka vagy rabszolgaság? Betekintés a 19. századi szexmunka világába

A 19. századi Európában és cári Oroszországban a hatóságok felismertek egy új lehetőséget a nők kizsákmányolásában, és gyakorlatilag legalizálták a világ „legősibb mesterségét”, ami lehetővé tette, hogy megnövekedjen az erotikus munkát végző „éjjeli pillangók” száma.

Franciaországban Napóleon rendeleteinek következményeként 1804-ben bevezették a prostituáltak regisztrálását és rendszeres orvosi ellenőrzését. Párizsban ezután gyorsan elterjedtek a bordélyházak.

Ezzel szemben Oroszországban csak 1843-ban indult el hasonló szabályozás, és ekkor nők ezrei kaptak úgynevezett „sárga jegyet”.

Ez a dokumentum azokat a nőket érintette, akik a legősibb mesterséget végezték, és 16 éves koruktól kapták meg útlevél helyett.

A cél az volt, hogy szigorúan ellenőrizzék a szexmunkásokat, és a nőknek nagyon szigorú szabályokat kellett betartaniuk, beleértve az állandó lakóhelyet és a személyes higiénét is.

Erotikus munkára vonatkozó szabályok

Az éjjeli pillangóknak mindig be kellett tartaniuk a számukra előírt szabályokat. Mivel sokuk írástudatlan volt, a minisztériumi rendeletet hangosan felolvasták nekik, vagy elmagyarázták a jelentését.

Néhányuk egyáltalán nem tudott írni vagy olvasni.

Ez nem volt meglepő, hiszen a legtöbb prostituált nem a felsőbb társadalmi rétegekből származott – csupán 0,9%-uk volt nemes.

Az erotikus munkát végző nők jellemzően a társadalom alsóbb rétegeibe tartoztak, és gyakran kényszerből választották a prostitúciót, mivel nem volt más lehetőségük: szegény családok lányai, árvák, elhagyott nők, vidéki lányok, vagy kalandvágyó hölgyek voltak. És igen, az utóbbi sem volt ritka!

Elengedhetetlen voltak az orvosi vizsgálatok a szexmunkások számára

A hatóságok nagy félelemmel tekintettek a járványok veszélyére. A 19. századi Moszkvában például kétezer, míg Szentpéterváron még ennél is több „sárga jegyes” nő élt, így a fertőző betegségek gyorsan elterjedhettek.

A „pillangók” számára külön rendelési időpontokat biztosítottak a kórházakban, hogy elkerüljék a többi betegkel való érintkezést.

Lassan elindultak a speciális klinikák építése is, amelyek kizárólag a szexmunkát végző nők egészségügyi ellátására specializálódtak.

Ha a lányok egy „madame”-nál laktak, akkor nem kellett elhagyniuk a házat a vizsgálatokhoz – az orvosok maguk mentek el ezekhez az otthonokhoz. Ott helyben rögzítették minden nő egészségi állapotát.

Amennyiben kiderült, hogy valaki fertőző betegségben szenved, köteles volt kórházba menni, és ezt szigorúan előírta a rendelet is.

Néhány kórházban ezek a nők ingyenes orvosi ellátásban részesültek, de csak akkor, ha önként mentek el az orvosi vizsgálatra.

Ha fertőzéseket razziák során fedeztek fel (mivel gyakran tartottak ilyen akciókat, hiszen sokan illegálisan végezték a szexmunkát), akkor az orvosok díjat kértek a kezelésekért.

Ingyenesen ellátták viszont azokat a nőket is, akik erotikus munka közben várandósak lettek.

Óriási hangsúlyt tettek az erotikus munkát végző nők tisztálkodására

„A nemi szerveket a lehető leggyakrabban hideg vízzel kell mosni” – szerepelt a rendeletben.

További részletek is megfogalmazásra kerültek, például az, hogy ideális esetben minden vendég után el kellett végezni a higiéniai eljárásokat. Nem lehetett egyik vendégtől a másikhoz menni mosakodás és ruhacsere nélkül.

A menstruáció ideje alatt a nők nem fogadhattak vendégeket, és heti kétszer kötelező volt a fürdőház használata.

Érdekes módon a rendelet a kozmetikumok és parfümök használatát csupán „a lehető legminimálisabb mértékben” engedte.

"Tartóktól" való függőség és mozgáskorlátozás

Sok lánynak volt „tartója”, aki gondoskodott róluk, kifizette a lakbért, vásárolt ruhákat és biztosította számukra az ételt, valamint a biztonságot. Talán hasonlít a manapság elterjedt támogatói kapcsolatra, de akkoriban teljesen más kapcsolat létezett egy prostituált és tartó között.

A 19. századi rendeletek gyakorlatilag rabszolgasorba taszították a lányokat, mivel elvárták tőlük, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjenek tartóiknak.

Bár volt egy szabály a tisztaságra vonatkozóan, sokan, akik írástudatlanok voltak, nem ismerték a követelményeket, hacsak nem olvasta fel nekik a tartójuk.

Ha egy éjjeli pillangó elhagyta lakóhelyét, függetlenül attól, hogy bordélyházban dolgozott-e, vagy függetlenül végzett erotikus munkát, mindig köteles volt magánál tartani az egészségi állapotáról szóló orvosi igazolványt.

Mindez annak érdekében, hogy minden esetben igazolni tudja a szexuális egészségét. Ha költözni akart, értesítenie kellett a rendőrséget, és az új címét fel kellett tüntetniük a dokumentumaiban, miközben a régit törölték.

A hatóságok folyamatosan figyelemmel kísérték a prostitúcióval foglalkozó nőket, hogy elkerüljék a járványok terjedését, ha esetleg betegség miatt más városba utaztak.

Érdemes kiemelni, hogy Velence már a 16. században sokkal előrébb járt ezen a téren. Ott külön nyilvántartásba vették az „örömlányokat”, és ha egy nő költözött, a dokumentumaiban az új adatokat kellett feltüntetni.

A vendégek bármikor elkérhették az egészségi állapotról szóló igazolványt, és a nő köteles volt azt bemutatni.

Ha nem tette volna, akár letartóztatásra is sor kerülhetett.

Hogyan fért össze a házasság és a szexmunka?

Ezek a szabályok nemcsak a lányok erotikus munkáját, hanem a magánéletüket is jelentősen befolyásolták.

Az egyik legmegdöbbentőbb előírás az volt, hogy ha egy örömlány férjhez akart menni, akkor a leendő férjének írásos engedélyt kellett benyújtania a rendőrséghez, amely igazolta, hogy tisztában van a felesége múltjával, és jóváhagyja azt.

Ez a szabály különösen megterhelő volt azok számára, akik új életet szerettek volna kezdeni, mivel férjüket kénytelenek voltak beavatni a múltjukba, és kockáztatták, hogy erotikus jellegű állásuk miatt elhagyják őket.

Ezen kívül a rendőrségi engedély megszerzése egy bürokratikus folyamat volt, amely újabb nehézségeket okozott számukra.

Büntették, ha nem tartották be az erotikus munkára vonatkozó szabályokat

A szabályok megsértése pénzbírságot, munkaházba küldést vagy letartóztatást vonhatott maga után. A munkaházban eltöltött idő hossza egyéni elbírálás alapján történt, figyelembe véve a szabálysértés súlyosságát és az orvosi véleményt is.

Néhány európai városban az örömlányokat súlyos szabálysértések esetén korbácsolással is büntethették. Ez a büntetés rendkívül kegyetlen és megalázó volt, és gyakran maradandó fizikai sérüléseket okozott.

A legkeményebb büntetések közé tartozott a kényszermunka, amit főként börtönökben vagy munkaházakban végeztettek. A kényszermunka időtartama a szabálysértés súlyosságától függően változott, de akár évekig is tarthatott.

Bizonyos esetekben a pillangókat kiutasították a városból, sőt, akár az egész országból is.

Ezt a büntetést azoknak a nőknek rótták ki, akiket rendkívül veszélyesnek vagy a közrendre nézve zavarónak tartottak.

Természetesen a nők gyakran megszegték a szabályokat! A higiéniai előírások betartásáért a „tartók” voltak felelősek, de ők csak akkor foglalkoztak komolyan a feladattal, ha épp kedvük tartotta.

A legolcsóbb bordélyházakban, ahol a szolgáltatások ára alacsony volt, nem volt jellemző a tisztaság.

A körülményekről röviden ezt olvashatjuk:

A függöny mögött egy fából készült priccs állt, rajta egy piszkos, behorpadt matraccal, ágynemű nélkül. Ezen hevert egy lény, aki távolról sem emlékeztetett nőre.

A szabályok másik gyakori megsértése az örömlányok életkorával volt kapcsolatos. A rendőrök gyakran találtak tizenegy éves lányokat is a bordélyházakban.

A legtöbbjük olyan borzalmas szegénységből származott, hogy ezt az új helyzetüket és erotikus munkájukat gyakorlatilag megváltásnak tartották.

„Édességet eszek, azt csinálok, amit akarok, és jól szórakozom” – mesélte az egyik fiatal lány. – „Otthon csak megvertek."

Sok lányt csábítottak el és vertek át a leendő „tartóik”. Utcagyerekeket kerestek, iskolák közelében figyelték őket. Néhányat szó szerint megvettek a szüleiktől – pénzért vagy élelemért.



A bordélyházak tulajdonosai tudták, hogy a fiatalok a legértékesebb „áruk”. Mindig nagy volt irántuk a kereslet.

A razziák során a 16 év alattiakat menedékházakba vagy árvaházakba vitték. De a lányok gyakran elszöktek onnan, hogy visszatérhessenek a régi erotikus mesterségükhöz. És ekkor kezdődött minden elölről.

Nagyon könnyű volt belépni ebbe a rendszerbe, de sokkal nehezebb volt kijutni az erotikus munka világából. Ha egy nő tisztességes életet akart kezdeni, akkor szüksége volt egy kezesre, aki lehetett közeli rokon, jövendőbeli férj vagy munkáltató.

A kezesnek el kellett mennie a rendőrségre, és nyilatkoznia kellett, hogy ezután ő fog gondoskodni a fiatal hölgyekről.

Így a lányoknak nem volt egyszerű tiszta lappal új életet kezdeniük.

A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy sokan könnyen hozzászoktak az erotikus munka által kínált életmódhoz. Őket folyamatosan alkohollal kínálták, és már nem tudtak elképzelni más életet.

Táncos munka, szórakozás éjjel, pihenés délig, majd lusta séták köntösben és készülődés az újabb estékre – ez volt a mindennapjaik. Ez pedig elkerülhetetlenül lefelé húzta őket.

Egészségük romlott, emberi mivoltuk elveszett a prostitúció világában. Akik eleinte még ragyogtak egy jó nevű intézményben, pár év alatt akár harmadosztályú bordélyházba is kerülhettek, ahol naponta tucatnyi vendéget kellett fogadniuk.

Rengeteg viszontagsággal találkoztak akkoriban az erotikus munkások, manapság sokkal kedvezőbb jogszabályok léteznek, melyek elősegítik a szexmunkások életét, nem pedig hátráltatják.

Ha pedig érdekel az erotikus munka történelmi múltja, itt olvashatsz még többet arról, hogy hogyan zajlott az erotikus munka a középkori bordélyházakban:



Forrás: Liked.